sokat nyöszörgök amiatt, hogy egyedül vagyok. próbálom kihozni ebből a legjobbat, de nehéz túllépni, ha fizikailag nem lehetek egyedül. ha mindig zsizsegnek körülöttem, nem tudok teljesen összeomlani az újrakezdéshez. nincs terem magányosnak lenni önmagamon kívül.
régen másként volt. nagyon régen. szerettem, hittem, mosolyogtam, boldog voltam. fogták a kezem. nem is emlékszem, milyen érzés. kicsit nevetséges olyanra vágyni, amiről fogalmam sincs.
valamit elvesztettem. elfelejtettem, hogyan kell érezni. vagy csak szimplán az érzelmekbe vetett hitem hagyott el. soha meg sem fordult a fejemben, hogy én valaha is létezhetek így. sziklaszilárdan hittem a szerelemben, nem éreztem szemernyi kétséget sem afelől, hogy emiatt kell mindent végigcsinálni. igazi idealista voltam, naivan és vakon hittem.
most pedig 5 nappal a 23. születésnapom előtt nincs bennem semmi hit. nem tudom, hogyan lehet a magányon kívül élni, nem emlékszem a szerelemre. csak a vágyat érzem, hogy érezhessek. elfelejtettem, hogyan kell érezni.
