foszlányok vol.1

néha elképzelek neki egy életet. munkát, családot, hétköznapokat, apróbb gondokat, megoldásokat. elképzelem a nőt, akiben majd megérzi a húúú-t. ott lesz az első randi, az első éjszaka, az első találkozás a szülőkkel. egy éjjel a nagy beszélgetés, a szennyes kipakolása. ott lesz a sok apró pillanat, amikor megismerik egymást újra és újra. a millió kis mosoly, amitől megértik a másikat. évfordulók, meglepi vacsik, vasárnap délutánok, tányércsapkodások. ígéretek, félelmek, hazugságok és utazások.
biztosan megérti majd, milyen férfi. hiszen azért lesz mellette. látni fogja benne a miértet és a hogyant, látni fogja a durva kanyarokat, a borulásokat és az árok alját, de minden rejtett és nyilvánvaló lehetőséget is. látni fogja benne a férjet, az apát, a társat, a megmentőt, a kisfiút, a legjobb barátot és a férfit. mindent, amit valaha is láttam benne. amit magamnak, amit kettőnknek elképzeltem. pont ettől nem lesz már az enyém. mert az a valaki más meg fogja kapni, át fogja élni mindazt, amit én csak láttam a fejemben. érezni fogja, amit én éreztem.
azt a szikrát, azt az energiát, ami ha egyszer elkap, nincs menekvés. a bőröm alá kúszik, lassan a szívemig, lelkemig csorog, hogy soha többé ne lehessen kiirtani. túl mélyre gyökeredzik, meg kellene halnom, hogy kitörölhessem magamból. így az a kicsi része mindig itt lesz bennem. vele élek titokban. ő meg a nővel, akit elképzeltem neki.

törölnivaló

én ezt nem csinálom, én ezt nem akarom - döntöm el folyamatosan, mégsem eszerint cselekszem. néha azt hiszem, tisztában vagyok vele, mennyit bírok el. lófaszt.
valószínűleg nem csak ebben tévedek, mégis ez a meghatározó.
erősnek érzem és hiszem magam. nem akarom meglátni a végtelen idealizmus okozta károkat; ez okozza minden pofára zuhanásomat.
csak egyszer. csak egyszer szeretném elvéteni. csak egyszer ne pofára.
már semmi nincs bennem, ami magamra emlékeztet. annyiszor és annyiféleképpen raktam össze magam a szilánkokból, hogy teljesen új nőnek kellene lennem. mindig minden összetörik, csak az a kibaszott idealizmus marad épen. a hitem. az a spéci skil, hogy ennyi fos után is tudok hinni.
de miben? és minek? hol a keserűség és a csalódottság? miért nem tudok pesszimizmusba burkolózva óvatosabb lenni?
és miért fáj ilyen mocskosul, ami már milliószor megtörtént?
fuckyeah.

időszakos

tudtam, hogy megérti, miért teszem. tudtam, hogy tudja, hagyni fogom, mi több, együtt csináljuk végig. ő kezdte, én kezdtem. mindketten kezdtük. bár ez sem képezhette semmiféle alku alapját. olyan gyorsan zuhantunk bele a pillanatba, mintha nem telt volna már el hét kikúrtul gyötrelmes hónap az utolsó igazink óta. mintha nem hagyott volna el, mintha nem vágtam volna pofán.
mintha túl vastag lenne a bőr a képén. mintha hülye picsa lennék.
nem számít egyik sem. nem beszélünk ilyesmiről.
nem vagyok picsa, ő meg nem pofátlan. mi csak így vagyunk.