A cigim szép lassan igyekezett a körmömre égni, ahogy a három deci rozéfröccs utolsó kortya fölött a szívószálat rágcsáltam. Logikát, valamiféle kapaszkodót próbáltam keresni az új információhalmazban. Hagytam csapongani az agyamat, nem volt semmi erőm egy korrekt eszmefuttatáshoz. Persze a gondolataim, mint mindig, nála kötöttek ki.
Minden egyszerűbb lett, mint amilyen bonyolultnak indult, és már nem tart ébren a kín. Alszom. Álmodom. Már nem menekülök, nem vagyok csatakos a félelemtől. Nem kell figyelnem magamra, mert újra rám néz, és ért. Én pedig újra képes vagyok hinni a kötődésben. Hosszabb életű, mint egy csokor rózsaszín tulipán, de azért garancialevelet nem adnék hozzá. Olyan ingatag. Könnyű az egyensúlyt tartani, működik minden, de csak az én hitem kevés, az ő két bal lába pedig sok lehet. Csak egyszer kell rossz helyre lépnie, és talán eljutunk oda, olyan messzire, ahonnan nincs visszaút.
Ettől a hideg is kiráz, felrezzenek a gondolataimból. Három idegen srác ül a szemközti asztalnál. Bevillan, talán túlságosan kivan a mellem. Biztos, ami biztos, begombolok még egy gombot.
