másnap

négyszer hánytam, mióta felébredtem, hogy rohannom kell. rohadt keserű és természetellenesen sárga. szóval epe. kóvályog a fejem, meg akarok halni, de próbálom mindezt csendben tenni, nehogy balhé legyen, hogy minek ittam ennyit. pedig én nem is akartam. nem is ezt akartam. már mindegy, mit akartam. már nem is tudom.
igyekszem összeszedni gondolatban minden slukkot, minden kortyot, minden szót, de egyelőre a hajamból ömlő cigibűznél, és a gyomromból felöklendezett epénél tovább nem jutok. persze, magamban mindent megígérek, csak múljon el, soha többé nem iszom szerdaakciót, vagy nem keverem. vagy egyáltalán nem iszom. de ez nyilván nevetséges.
görnyedezve bemászok a kádba, hálás vagyok a hűvös tusért, a víz és a sampon minden szagot eltűntet. kosztól, bűztől szabadultan felengedem a kádat, elfekszem, lebegek.
összeszorítom a szemhéjamat, próbálok ellazulni, próbálom a gyomromat lecsitítani. csendben kúsznak elő a bonyolultabb gondolatok. minden csavar, várt és nem várt mozdulat, reakció. végigveszem aprólékosan, mit is éreztem. felzaklatott, mert nem erre számítottam. de most megnyugtatom magam. levonom a következtetést, a tanulságot, majd mosolyogva kimászom a kádból. nyolc ujjamat már lefeszegettem a párkányról. abbahagytam az eszeveszett kapaszkodást. sikerült.
sikerült megmentenem magam önmagamtól.

élek

a nagy, piros esernyőm alatt várok. bebújik mellém, az orra az orromhoz ér. csurom víz az egész arca. az első pillanatban csak az esőíz, de aztán változik, mert nem húzódik el tőlem. túl gyorsan talál meg az illata, már nem is érdekel, miért ölel így, miért simul hozzám, csak azt érzem: úgy csókol, mint régen. a napok óta tartó gyomorgörcsöm felenged, minden bűnét elfelejtem, sőt azt is: most velem bűnözik. nem remélek semmit, nem fecsérlem a pillanatot ilyesmire. minden idegszálammal csak rá koncentrálok. csak arra, ahogy csókol. elhúzódom, hogy rámosolyogjak, de amikor a szemébe nézek már nem érzem, hogy élek. eddig ez volt a biztos pont: ránéztem, és azt éreztem élek. ez most eltűnt. csak a fájdalomra emlékeztet, minden egyes csók kínjára, ami már tilosban történt. mintha elengedném, pedig nem hittem, hogy képes leszek rá valaha is.
nem értem, mi történik, csak hatalmas megkönnyebbülést érzek. szabad vagyok? úgy igazán?
nem félek. nem a varázsa veszett el, csak én lettem erősebb. vissza tudná csinálni, de szerintem nem fogja. tudja, hogy képes rá. de nem akar engem igazán.
már nem félek.
megsimogatom az arcát, még egyszer megcsókolom. már nem fontos, miért találkoztunk. összecsukom az esernyőmet, és együtt állunk az esőben. nincs már közös menedékünk.

vége

Zárt koporsós temetés volt, mert semmi felismerhető nem maradt belőle. Hosszú haldoklás volt, de őszintén hittem, hogy túléli. Bíztam benne, elég erős lesz megőrizni önmagát. Bíztam benne, nem lesz magatehetetlen agyhalott. Csendben tűnt el. Sokat sírtam, összetörtem. A világom nem lesz többé ép nélküle. Nehéz felfogni, hogy nincs már velem. Hiányzik. Nem megy nélküle.
Mindenki némán nézte végig. Nem tehettünk semmit, nem akart segítséget. Nem is látta be, hogy segítség kellene. Az a kis koszos meg csak táncol a sírján, hisz győzött.

Özvegy lettem. Halott a férfi, akit szeretek.