victor

mit művelek? - kérdezem magamtól, mégsem teszek semmit ellene. nem is lehet tenni semmit ellene. rám villantja a szemét, belemarkol a hajamba és nem enged. szorít, a falhoz présel, olyan közel van, szinte érzem az ízét a nyelvem hegyén, pedig még sosem csókolt meg. fogva tart a pillantása, elszédít, már tudom, hogy meg fogom adni magam. és nem azért, mert ordas kurva lennék. ó, nem. itt valami máshogyan történik. valami mély, valami elemi.
teljesen hozzám simul, a tenyerem alatt dobol a szíve. nem bízom benne. egyáltalán nem, de most ez sem fontos. csak az ajka. az ajka az enyémen. puha és durva és vad, de rám figyel.
mennyei.
pont, ahogy szeretem.
nyilvánvalóan végem van.

február eleje

A cigim szép lassan igyekezett a körmömre égni, ahogy a három deci rozéfröccs utolsó kortya fölött a szívószálat rágcsáltam. Logikát, valamiféle kapaszkodót próbáltam keresni az új információhalmazban. Hagytam csapongani az agyamat, nem volt semmi erőm egy korrekt eszmefuttatáshoz. Persze a gondolataim, mint mindig, nála kötöttek ki.
Minden egyszerűbb lett, mint amilyen bonyolultnak indult, és már nem tart ébren a kín. Alszom. Álmodom. Már nem menekülök, nem vagyok csatakos a félelemtől. Nem kell figyelnem magamra, mert újra rám néz, és ért. Én pedig újra képes vagyok hinni a kötődésben. Hosszabb életű, mint egy csokor rózsaszín tulipán, de azért garancialevelet nem adnék hozzá. Olyan ingatag. Könnyű az egyensúlyt tartani, működik minden, de csak az én hitem kevés, az ő két bal lába pedig sok lehet. Csak egyszer kell rossz helyre lépnie, és talán eljutunk oda, olyan messzire, ahonnan nincs visszaút.
Ettől a hideg is kiráz, felrezzenek a gondolataimból. Három idegen srác ül a szemközti asztalnál. Bevillan, talán túlságosan kivan a mellem. Biztos, ami biztos, begombolok még egy gombot.

lost the way to feel

sokat nyöszörgök amiatt, hogy egyedül vagyok. próbálom kihozni ebből a legjobbat, de nehéz túllépni, ha fizikailag nem lehetek egyedül. ha mindig zsizsegnek körülöttem, nem tudok teljesen összeomlani az újrakezdéshez. nincs terem magányosnak lenni önmagamon kívül.
régen másként volt. nagyon régen. szerettem, hittem, mosolyogtam, boldog voltam. fogták a kezem. nem is emlékszem, milyen érzés. kicsit nevetséges olyanra vágyni, amiről fogalmam sincs.
valamit elvesztettem. elfelejtettem, hogyan kell érezni. vagy csak szimplán az érzelmekbe vetett hitem hagyott el. soha meg sem fordult a fejemben, hogy én valaha is létezhetek így. sziklaszilárdan hittem a szerelemben, nem éreztem szemernyi kétséget sem afelől, hogy emiatt kell mindent végigcsinálni. igazi idealista voltam, naivan és vakon hittem.
most pedig 5 nappal a 23. születésnapom előtt nincs bennem semmi hit. nem tudom, hogyan lehet a magányon kívül élni, nem emlékszem a szerelemre. csak a vágyat érzem, hogy érezhessek. elfelejtettem, hogyan kell érezni.

foszlányok vol.1

néha elképzelek neki egy életet. munkát, családot, hétköznapokat, apróbb gondokat, megoldásokat. elképzelem a nőt, akiben majd megérzi a húúú-t. ott lesz az első randi, az első éjszaka, az első találkozás a szülőkkel. egy éjjel a nagy beszélgetés, a szennyes kipakolása. ott lesz a sok apró pillanat, amikor megismerik egymást újra és újra. a millió kis mosoly, amitől megértik a másikat. évfordulók, meglepi vacsik, vasárnap délutánok, tányércsapkodások. ígéretek, félelmek, hazugságok és utazások.
biztosan megérti majd, milyen férfi. hiszen azért lesz mellette. látni fogja benne a miértet és a hogyant, látni fogja a durva kanyarokat, a borulásokat és az árok alját, de minden rejtett és nyilvánvaló lehetőséget is. látni fogja benne a férjet, az apát, a társat, a megmentőt, a kisfiút, a legjobb barátot és a férfit. mindent, amit valaha is láttam benne. amit magamnak, amit kettőnknek elképzeltem. pont ettől nem lesz már az enyém. mert az a valaki más meg fogja kapni, át fogja élni mindazt, amit én csak láttam a fejemben. érezni fogja, amit én éreztem.
azt a szikrát, azt az energiát, ami ha egyszer elkap, nincs menekvés. a bőröm alá kúszik, lassan a szívemig, lelkemig csorog, hogy soha többé ne lehessen kiirtani. túl mélyre gyökeredzik, meg kellene halnom, hogy kitörölhessem magamból. így az a kicsi része mindig itt lesz bennem. vele élek titokban. ő meg a nővel, akit elképzeltem neki.

törölnivaló

én ezt nem csinálom, én ezt nem akarom - döntöm el folyamatosan, mégsem eszerint cselekszem. néha azt hiszem, tisztában vagyok vele, mennyit bírok el. lófaszt.
valószínűleg nem csak ebben tévedek, mégis ez a meghatározó.
erősnek érzem és hiszem magam. nem akarom meglátni a végtelen idealizmus okozta károkat; ez okozza minden pofára zuhanásomat.
csak egyszer. csak egyszer szeretném elvéteni. csak egyszer ne pofára.
már semmi nincs bennem, ami magamra emlékeztet. annyiszor és annyiféleképpen raktam össze magam a szilánkokból, hogy teljesen új nőnek kellene lennem. mindig minden összetörik, csak az a kibaszott idealizmus marad épen. a hitem. az a spéci skil, hogy ennyi fos után is tudok hinni.
de miben? és minek? hol a keserűség és a csalódottság? miért nem tudok pesszimizmusba burkolózva óvatosabb lenni?
és miért fáj ilyen mocskosul, ami már milliószor megtörtént?
fuckyeah.

időszakos

tudtam, hogy megérti, miért teszem. tudtam, hogy tudja, hagyni fogom, mi több, együtt csináljuk végig. ő kezdte, én kezdtem. mindketten kezdtük. bár ez sem képezhette semmiféle alku alapját. olyan gyorsan zuhantunk bele a pillanatba, mintha nem telt volna már el hét kikúrtul gyötrelmes hónap az utolsó igazink óta. mintha nem hagyott volna el, mintha nem vágtam volna pofán.
mintha túl vastag lenne a bőr a képén. mintha hülye picsa lennék.
nem számít egyik sem. nem beszélünk ilyesmiről.
nem vagyok picsa, ő meg nem pofátlan. mi csak így vagyunk.

vigyor

a sál eltakarta mocskos vigyorom. hajnali négykor amúgy sem látta volna senki, de nem számít. csak az, hogy levakarhatatlanul ott pompázott az arcomon. félelmetes érzés járt át. megkönnyebbüléssel vegyes hatalom, a mámoros fajtából. könnyű volt, következmények nélkül.
mélyen belül még reméltem, de nem hittem igazán, hogy megtörténhet. mocskos szerető lettem. a vágy ismét letepert. és vágyam tárgya szintúgy. ösztönös, nosztalgikus, fantasztikus. kizárt, hogy bűn lett volna. nem létezik olyan univerzum, ahol mi ketten együtt valaha is bűnnek számítanánk. végzetszerű. és mára már nevetséges. nem tudni, melyikünk a nyomorékabb, melyikünk nem látja jól.
nem hiszek a véletlenekben. okok vannak, sorsok, különleges kapcsolatok.
nem hiszek abban sem, hogy így jött ki a lépés. gyűlölöm ezt a mondatot.
tudom, mi történt, de nem értem, miért. nincs értelme.
nem akar engem eléggé, mégsem enged el. mindig csak éppen annyit ad, hogy ne tudjak továbblépni. mindig csak annyit, hogy még többet akarjak.
most mégis vigyor van a képemen. ???

tudathasadás

Mindig volt válasza. Mindig. Pedig sokszor nem is kérdeztem.
'Mert nem bírtam ki.'
'Úgy néz ki, mi most megpróbáljuk együtt.'
'Így jött ki a lépés.'
'Nincs szívem elhagyni.'
Nevetségesebbnél szánalmasabb válaszok. Nulla felelősségtudattal könnyű a nőt darabokra cincálni, utána szomorú szemmel nézni a romjait, és bűnbánóan ölelgetni. Mintha számítana. Mintha változtatna bármin is.
Túl sok emlékem van róla, túl sok cafatot hagytam el magamból. Önmagamból.

-Hja, kisszívem, az önbecsülésedet keresed??? Sok sikert hozzá. Mert ha az a féreg még egyszer a bőröd alá férkőzik, épp abban a pillanatban döföd bele a tűsarkúdat az önbecsülésed utolsó élő morzsájába. Az pedig halk visnyogással ki is fog múlni.
-De ő nem is féreg. Jó gyerek. A szíve a helyén van.
-Persze, a tied meg a talpa alatt, nem??? Mióta is? És azóta hányszor is trancsírozta már szét?
-Ez nem számít. Nem akart bántani.
-Nem hát, mert ő egy jó gyerek igaz??? Ébresztő. Megtette. Nem bán semmit, és nem bántja semmi. Ha hiányzol neki, levesz a polcról. Mássz le onnan magadtól.

volt-nincs. nem volt-most sincs.

a boldogtalanság meglátszik az embereken. a nőkről süt, láthatod az első pillanatban. az első erőltetett műmosoly elárulja. de a férfiaknál másként működik. belőlük sugárzik. nem veszed észre azonnal, mert nem a felszínen van. a vigyoruk őszintének hat, a kedvük is a régi, nincs semmi változás. csak valami kis mocsok szúrás, valami rezgés, amiből meg lehet érezni. valami olyan, amibe a szív belesajdul.
igazából nem a rossz dolgok tesznek minket boldogtalanná - szomorúvá igen, de a kettő nagyon is különbözik. a remény teszi ezt velünk. a reménybe vetett hit. amíg elhisszük, hogy a rossz megjavul, az új a régi lesz, a változás pedig visszafordítható.
valójában a változás se nem jó, se nem rossz. sokszor, sok helyen, sokan leírták már: a változás szimplán csak állandó. és néha, nagyon néha előfordul, hogy valaki újra a régi lesz. de az epekedés olyasvalaki után, aki igazából soha nem létezett - na az reménytelen. és remélni a reménytelent, hinni, hogy megtörténhet, totális ostobaság. ez a boldogtalanság legegyszerűbb receptje.

álomandris

nem tudom megmondani, milyen színű a szeme. felidézhetetlen. hiába nézek le rá, nem látom. csak őt, egészben. a lényét. és érzem, hogy szerelmes vagyok. álmomban szerelmes vagyok. álmomban ülök a zöld rét közepén törökülésben, ő pedig fekszik mellettem, fejét a combomon nyugtatva. idillnek hat, nincs benne semmi nyál. rohanó árnyak tűnnek fel és el körülöttünk. én csak ülök, ő csak fekszik. mi csak beszélgetünk és szeretünk.
félelmetes hatása van. mint péternek, vagy kerouacnak. ébredés után is fogva tart az érzés. álomandrisom van.

másnap

négyszer hánytam, mióta felébredtem, hogy rohannom kell. rohadt keserű és természetellenesen sárga. szóval epe. kóvályog a fejem, meg akarok halni, de próbálom mindezt csendben tenni, nehogy balhé legyen, hogy minek ittam ennyit. pedig én nem is akartam. nem is ezt akartam. már mindegy, mit akartam. már nem is tudom.
igyekszem összeszedni gondolatban minden slukkot, minden kortyot, minden szót, de egyelőre a hajamból ömlő cigibűznél, és a gyomromból felöklendezett epénél tovább nem jutok. persze, magamban mindent megígérek, csak múljon el, soha többé nem iszom szerdaakciót, vagy nem keverem. vagy egyáltalán nem iszom. de ez nyilván nevetséges.
görnyedezve bemászok a kádba, hálás vagyok a hűvös tusért, a víz és a sampon minden szagot eltűntet. kosztól, bűztől szabadultan felengedem a kádat, elfekszem, lebegek.
összeszorítom a szemhéjamat, próbálok ellazulni, próbálom a gyomromat lecsitítani. csendben kúsznak elő a bonyolultabb gondolatok. minden csavar, várt és nem várt mozdulat, reakció. végigveszem aprólékosan, mit is éreztem. felzaklatott, mert nem erre számítottam. de most megnyugtatom magam. levonom a következtetést, a tanulságot, majd mosolyogva kimászom a kádból. nyolc ujjamat már lefeszegettem a párkányról. abbahagytam az eszeveszett kapaszkodást. sikerült.
sikerült megmentenem magam önmagamtól.

élek

a nagy, piros esernyőm alatt várok. bebújik mellém, az orra az orromhoz ér. csurom víz az egész arca. az első pillanatban csak az esőíz, de aztán változik, mert nem húzódik el tőlem. túl gyorsan talál meg az illata, már nem is érdekel, miért ölel így, miért simul hozzám, csak azt érzem: úgy csókol, mint régen. a napok óta tartó gyomorgörcsöm felenged, minden bűnét elfelejtem, sőt azt is: most velem bűnözik. nem remélek semmit, nem fecsérlem a pillanatot ilyesmire. minden idegszálammal csak rá koncentrálok. csak arra, ahogy csókol. elhúzódom, hogy rámosolyogjak, de amikor a szemébe nézek már nem érzem, hogy élek. eddig ez volt a biztos pont: ránéztem, és azt éreztem élek. ez most eltűnt. csak a fájdalomra emlékeztet, minden egyes csók kínjára, ami már tilosban történt. mintha elengedném, pedig nem hittem, hogy képes leszek rá valaha is.
nem értem, mi történik, csak hatalmas megkönnyebbülést érzek. szabad vagyok? úgy igazán?
nem félek. nem a varázsa veszett el, csak én lettem erősebb. vissza tudná csinálni, de szerintem nem fogja. tudja, hogy képes rá. de nem akar engem igazán.
már nem félek.
megsimogatom az arcát, még egyszer megcsókolom. már nem fontos, miért találkoztunk. összecsukom az esernyőmet, és együtt állunk az esőben. nincs már közös menedékünk.

vége

Zárt koporsós temetés volt, mert semmi felismerhető nem maradt belőle. Hosszú haldoklás volt, de őszintén hittem, hogy túléli. Bíztam benne, elég erős lesz megőrizni önmagát. Bíztam benne, nem lesz magatehetetlen agyhalott. Csendben tűnt el. Sokat sírtam, összetörtem. A világom nem lesz többé ép nélküle. Nehéz felfogni, hogy nincs már velem. Hiányzik. Nem megy nélküle.
Mindenki némán nézte végig. Nem tehettünk semmit, nem akart segítséget. Nem is látta be, hogy segítség kellene. Az a kis koszos meg csak táncol a sírján, hisz győzött.

Özvegy lettem. Halott a férfi, akit szeretek.

Csak most

"Csak most. Veszed a lapot, nem veszed?
Ó, édesem, mi nem kis tétre játszunk.
Folytassuk-e? Nincs más felelet: Igen.
Amíg lehet, ahogy lehet." Vas István

Soha nem volt kérdés, folytatjuk-e a játékot. Ha csókoltál, visszacsókoltam. Ha megérintettél, beleborzongtam, és a tenyerem a mellkasodra vagy a tarkódra csúszott. Habzsoltuk egymást. Könyörtelenül kínoztuk és alázatosan kényeztettük egymást. Akartuk egymást.
Ez a szenvedély volt a tét. Léteznie kellett. Egy muszáj volt az életünkben. Pont ezért soha nem menekültem előled. Muszáj voltál, kellettél. Így előbb vagy utóbb, de mindig megadtam magam. Magam adtam. Neked mindig. Valami nálunk sokkal hatalmasabb dolog volt. Aminek csak ideig-óráig lehetett parancsolni. Ami köztünk növekedett, örvénylett és beszippantott. Ami uralkodott rajtunk.
Azt hittem, tényleg nincs menekvés. Nem értettem, hová lehet menekülni ez elől.
De te remek búvóhelyet találtál valahol tőlem nagyon messze, és megértettem: csak engem köt az érzés, mert én emeltem a téten. A szenvedély mellé a szerelmet is bedobtam. Ez túl sok volt neked. Hát kiszálltál.
Így kénytelen vagyok egyedül eltakarítani a kétszemélyes szenvedély alkotta világ füstölgő romjait.

most még nem tudom

Azt ígérte, itt lesz, mikor felébredek. Még csukva a szemem, de érzem: nincs itt. Nyitva hagytam neki az ajtót, pedig van kulcsa. Csak fekszem és várok. De nem jön. Kikapcsolom a telefont. Kihúzom a laptopból a netkábelt. Telnek az órák, csukott szemmel ülök. Szédülök az éhségtől és a szomjúságtól. Lépteket hallok a folyosóról. Felpattan a szemem. Közelít. Még mindig. Még mindig. Milyen kurva hosszú ez a folyosó?! Ja. Hogy csak képzelődöm... Nem hunyom be újra a szemem. Hanyatt fekszem. A plafont bámulom. Képtelen vagyok kimenni a konyháig, éhezem, szomjazom tovább. Ha túljutok a hányingeren, nem is érzem majd. Kiszárad a szám. Lassan a szemem is. Nem merek pislogni, nehogy elszalasszam a pillanatot, mikor megjelenik az ajtóban.

Persze most még nem tudom, hogy sosem jön vissza. És azt sem, hogy minden éjjel nyitva fogom hagyni az ajtót.

Vérmocsok

Azt hiszem, hazudik. Amikor rám néz. Vagy amikor rá néz. Valamelyik nem stimmel.
Láttam, ahogy az asztal alatt végigsimít a kis picsa combján. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz az érintés. Szinte éreztem, ahogy az én térdemen áll meg a tenyere. Lehajtottam a maradék bort, és pofán vágtam a táskámmal, úgy istenesen. Felszakadt a szája, az orrából ömlött a vér. Jaj, a kis világos blúzra is fröccsent, de sajnálom... Egy tízes csomag zsepit odapöccintek az asztalra, majd kivonulok (igen, szó szerint kivonulok) a helyről. Az utcán szakad az eső. Lemossa a vért a táskámról. Örülök is, nem is. Már nem rajtam szárad a vére.
Volt idő, mikor az én bőrömet mázolta vörösre. A benyálazott ujjával törölte le. Vagy lecsókolta, ha éppen olyanja volt. A mellemről, a nyakamról, a combom belső feléről, az arcomról. Nyállal keveredett vérmocsok száradt mindkettőnkön, mindenütt. Akkor még volt mindkettőnk.
Most tiszta vagyok. Nincs semmim belőle. Nincs semmim tőle. Nincs mindkettőnk. Ő vérzik, én elázom. Örülök is, nem is. Már nem rajtam szárad a vére.