Azt hiszem, hazudik. Amikor rám néz. Vagy amikor rá néz. Valamelyik nem stimmel.
Láttam, ahogy az asztal alatt végigsimít a kis picsa combján. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz az érintés. Szinte éreztem, ahogy az én térdemen áll meg a tenyere. Lehajtottam a maradék bort, és pofán vágtam a táskámmal, úgy istenesen. Felszakadt a szája, az orrából ömlött a vér. Jaj, a kis világos blúzra is fröccsent, de sajnálom... Egy tízes csomag zsepit odapöccintek az asztalra, majd kivonulok (igen, szó szerint kivonulok) a helyről. Az utcán szakad az eső. Lemossa a vért a táskámról. Örülök is, nem is. Már nem rajtam szárad a vére.
Volt idő, mikor az én bőrömet mázolta vörösre. A benyálazott ujjával törölte le. Vagy lecsókolta, ha éppen olyanja volt. A mellemről, a nyakamról, a combom belső feléről, az arcomról. Nyállal keveredett vérmocsok száradt mindkettőnkön, mindenütt. Akkor még volt mindkettőnk.
Most tiszta vagyok. Nincs semmim belőle. Nincs semmim tőle. Nincs mindkettőnk. Ő vérzik, én elázom. Örülök is, nem is. Már nem rajtam szárad a vére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése