Azt ígérte, itt lesz, mikor felébredek. Még csukva a szemem, de érzem: nincs itt. Nyitva hagytam neki az ajtót, pedig van kulcsa. Csak fekszem és várok. De nem jön. Kikapcsolom a telefont. Kihúzom a laptopból a netkábelt. Telnek az órák, csukott szemmel ülök. Szédülök az éhségtől és a szomjúságtól. Lépteket hallok a folyosóról. Felpattan a szemem. Közelít. Még mindig. Még mindig. Milyen kurva hosszú ez a folyosó?! Ja. Hogy csak képzelődöm... Nem hunyom be újra a szemem. Hanyatt fekszem. A plafont bámulom. Képtelen vagyok kimenni a konyháig, éhezem, szomjazom tovább. Ha túljutok a hányingeren, nem is érzem majd. Kiszárad a szám. Lassan a szemem is. Nem merek pislogni, nehogy elszalasszam a pillanatot, mikor megjelenik az ajtóban.
Persze most még nem tudom, hogy sosem jön vissza. És azt sem, hogy minden éjjel nyitva fogom hagyni az ajtót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése