"Csak most. Veszed a lapot, nem veszed?
Ó, édesem, mi nem kis tétre játszunk.
Folytassuk-e? Nincs más felelet: Igen.
Amíg lehet, ahogy lehet." Vas István
Soha nem volt kérdés, folytatjuk-e a játékot. Ha csókoltál, visszacsókoltam. Ha megérintettél, beleborzongtam, és a tenyerem a mellkasodra vagy a tarkódra csúszott. Habzsoltuk egymást. Könyörtelenül kínoztuk és alázatosan kényeztettük egymást. Akartuk egymást.
Ez a szenvedély volt a tét. Léteznie kellett. Egy muszáj volt az életünkben. Pont ezért soha nem menekültem előled. Muszáj voltál, kellettél. Így előbb vagy utóbb, de mindig megadtam magam. Magam adtam. Neked mindig. Valami nálunk sokkal hatalmasabb dolog volt. Aminek csak ideig-óráig lehetett parancsolni. Ami köztünk növekedett, örvénylett és beszippantott. Ami uralkodott rajtunk.
Azt hittem, tényleg nincs menekvés. Nem értettem, hová lehet menekülni ez elől.
De te remek búvóhelyet találtál valahol tőlem nagyon messze, és megértettem: csak engem köt az érzés, mert én emeltem a téten. A szenvedély mellé a szerelmet is bedobtam. Ez túl sok volt neked. Hát kiszálltál.
Így kénytelen vagyok egyedül eltakarítani a kétszemélyes szenvedély alkotta világ füstölgő romjait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése