a nagy, piros esernyőm alatt várok. bebújik mellém, az orra az orromhoz ér. csurom víz az egész arca. az első pillanatban csak az esőíz, de aztán változik, mert nem húzódik el tőlem. túl gyorsan talál meg az illata, már nem is érdekel, miért ölel így, miért simul hozzám, csak azt érzem: úgy csókol, mint régen. a napok óta tartó gyomorgörcsöm felenged, minden bűnét elfelejtem, sőt azt is: most velem bűnözik. nem remélek semmit, nem fecsérlem a pillanatot ilyesmire. minden idegszálammal csak rá koncentrálok. csak arra, ahogy csókol. elhúzódom, hogy rámosolyogjak, de amikor a szemébe nézek már nem érzem, hogy élek. eddig ez volt a biztos pont: ránéztem, és azt éreztem élek. ez most eltűnt. csak a fájdalomra emlékeztet, minden egyes csók kínjára, ami már tilosban történt. mintha elengedném, pedig nem hittem, hogy képes leszek rá valaha is.
nem értem, mi történik, csak hatalmas megkönnyebbülést érzek. szabad vagyok? úgy igazán?
nem félek. nem a varázsa veszett el, csak én lettem erősebb. vissza tudná csinálni, de szerintem nem fogja. tudja, hogy képes rá. de nem akar engem igazán.
már nem félek.
megsimogatom az arcát, még egyszer megcsókolom. már nem fontos, miért találkoztunk. összecsukom az esernyőmet, és együtt állunk az esőben. nincs már közös menedékünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése