tudathasadás

Mindig volt válasza. Mindig. Pedig sokszor nem is kérdeztem.
'Mert nem bírtam ki.'
'Úgy néz ki, mi most megpróbáljuk együtt.'
'Így jött ki a lépés.'
'Nincs szívem elhagyni.'
Nevetségesebbnél szánalmasabb válaszok. Nulla felelősségtudattal könnyű a nőt darabokra cincálni, utána szomorú szemmel nézni a romjait, és bűnbánóan ölelgetni. Mintha számítana. Mintha változtatna bármin is.
Túl sok emlékem van róla, túl sok cafatot hagytam el magamból. Önmagamból.

-Hja, kisszívem, az önbecsülésedet keresed??? Sok sikert hozzá. Mert ha az a féreg még egyszer a bőröd alá férkőzik, épp abban a pillanatban döföd bele a tűsarkúdat az önbecsülésed utolsó élő morzsájába. Az pedig halk visnyogással ki is fog múlni.
-De ő nem is féreg. Jó gyerek. A szíve a helyén van.
-Persze, a tied meg a talpa alatt, nem??? Mióta is? És azóta hányszor is trancsírozta már szét?
-Ez nem számít. Nem akart bántani.
-Nem hát, mert ő egy jó gyerek igaz??? Ébresztő. Megtette. Nem bán semmit, és nem bántja semmi. Ha hiányzol neki, levesz a polcról. Mássz le onnan magadtól.